...mindig hittem, hogy Isten létezik. Vagy még inkább: tudtam, hogy így van. Pedig nem mondta senki, sőt a családom kifejezetten nem vallásos; a Bibliát mégis megismertették velem, de csak mint az európai kultúra egyik alapszövegét. A szívem mélyén azonban tudtam, hogy ezek a történetek igazak. Máshogy mint a többi: arra hívnak, hogy az életemet alapjaiban rendezzem át, és hogy ez az igazság határozza meg a döntéseimet.
Hivatalosan 15 évesen kapcsolódtam egy keresztény felekezethez, 16 évesen kereszteltek és bérmáltak meg. Ekkor már tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben velem, de még reméltem, hogy ez elmúlhat, ezért próbáltam nem tudomást venni róla. Folyamatos tudathasadásban éltem: bemagyaráztam magamnak, hogy amit érzek, az nem vonzalom, nem szerelem, de ahogy elnyomtam ezeket az érzéseket, kissé megszűntem létezni. Mindent valami fátyolon át érzékeltem, és úgy éreztem, én is lassan láthatatlanná válok. Csak az újra és újra felbukkanó vonzalom lehelt életet belém – bűntudattal és fájdalommal terhelt, de érzés volt, igazi, erős. Ez és az Istennel való kapcsolatom tartott életben. Előtte nem volt titok, csupaszon álltam, és újra és újra porig rombolt mindaz, amit gondolnom kellett magamról. Bűnösnek, rossznak, taszítónak láttam magamat, a vágyaimat. Akartam Istenhez menekülni, de nem voltam rá képes. Tisztán akartam előtte állni, de ragaszkodtam önmagamhoz, nem akartam, hogy megváltoztasson. Máskor meg fejfájásig sírtam magam, könyörögve, hogy mentsen meg – az érzéseimtől, önmagamtól. A válasz – úgy éreztem – megérkezett: legyek szerzetes, és így oldjam meg azt a gondot, amit én jelentek magamnak és a világnak. Szerettem templomok csendjében lenni, szerettem a lelkigyakorlatok békéjét, szerettem jónak, megfelelőnek érezni magam. De mindez nem tartott sokáig. A templomokban, a közösségekben, ahol megfordultam, mindenütt volt valaki, aki megdobogtatta a szívemet. Mindenhol szerelembe estem, és sehol nem beszélhettem erről. Az imáim újra megteltek fájdalommal, megismertem az átokzsoltárok mélységeit, és nem bírtam ki egy misét sem sírás nélkül. Folyamatos szenvedés volt az életem. Elérkezett a pont, ahol választanom kellett: kezdek valamit a problémával, vagy rámegy az egészségem. A hasadt állapotot úgy oldottam meg, hogy elmenekültem. Ott hagytam a rendet, amivel ismerkedtem, elhagytam a közösségemet – tulajdonképpen egyetlen szó nélkül. Addigra merő seb volt a lelkem, egy részét magam okoztam magamnak, más részét mások: papok, lelkivezető, csoporttársak. Elindultam, hogy megkeressem azt az igazságot, amivel együtt tudok élni. Két évig jártam egyedül, néhány barát kísért csupán – segítettek, ahogy tudtak. Az Istentől távol éltem. Tudtam, hogy ő nincs távol tőlem, hogy a tenyerén hordoz, de én nem tudtam rá hagyatkozni, nem tudtam, lehet-e. Aztán lassan összebarátkoztam magammal, kezdtem elhinni, hogy a barátaim szeretnek, és ez azt jelezte, hogy talán elhihetem Isten szeretetét is. Az internetnek hála egyszer csak rábukkantam egy közösségre, akkor Öt Kenyér volt a neve (ma Mozaik). Az derült ki a honlapjáról, hogy vannak olyan emberek, akik keresztényként élik az életüket és melegek. De még egy évnek kellett eltelnie, míg el mertem menni. Emlékszem a Szigony utca esti fényeire, a zajokra, szagokra – többször sétáltam el a bejárat előtt, és életem egyik legjobb döntése volt, hogy végül bementem.
A közösségtől rengeteget kaptam, de a legfontosabb az volt, hogy visszavezetett Istenhez, hogy megmutatta, hihetek, bízhatok Isten szeretetében, elfogadásában. A közösségben szabadon beszélhettem a kétségeimről, a sebeimről, és gyógyulni kezdhettem. Ha a közösség nincs – még ha meg is gyógyulok –, sokkal nehezebb lett volna az út. Egész életemben tudtam, hogy Isten létezik, de azt sokáig nem, hogy melegként is kapcsolódhatom hozzá, hogy melegként is a gyermeke vagyok, erre a közösség tanított meg. Az évek során sokakkal találkoztam ott, akik hasonló vagy éppen nagyon más utat jártak be. Egyiküknek sem volt könnyű, magától értetődő döntés belépni az ajtón, de azzal, hogy megtették, a közösséget is gazdagították, és segítséget, választ, iránymutatást kaptak az őket foglalkoztató, gyötrő problémában: lehet-e Istent melegként szolgálni, szeretheti-e Isten őket melegként. És egy olyan közegre, közösségre találtak, ahol őszintén feltárhatták érzéseiket megosztásban, szabad imában, kötetlen beszélgetésben. Azzal, hogy a közösség létezik, sokunknak tette könnyebbé az életét.