„Már nincs mit félnem, mert bennem élsz” – énekeljük a számomra egyik legkedvesebb taizéi énekben. E sorok jutottak eszembe Benedek élettörténetét hallgatva, aki rossz tanulóból a hívei által szeretett pásztor lett, majd Ferenc pápa meleg papokat elutasító kijelentése derékba törte az életét – vagy legalábbis így tűnhet a kívülálló számára. Pedig Benedek ma boldog és hálás ember, akit hite a legsötétebb órákban sem hagyott cserben.

A 2020-as büszkeséghét programjában jó előre bekarikáztam magamnak egy érdekesnek ígérkező rendezvényt: a budapesti Mozaik Közösség által meghirdetett, „Érzékenység a kereszténységben” című összejövetelt. Nem sokat tudtam akkor a Mozaikról, annyit csak, ami az internetes rendezvény-meghívóban szerepelt, hogy keresztény melegek közössége, viszont a téma megfogta a figyelmemet. Hiszen a kereszténység maga kell, hogy legyen az ember iránti érzékenység és szeretet. Miért szükséges vajon erről külön is beszélni?

Számomra viszonylag korán kiderült, hogy a saját nememhez vonzódom. Elfogadtam, hogy nálam ez így van és nem is foglalkoztatott a gondolat, hogy ez baj lenne. De egy idő után elkezdett foglalkoztatni a kérdés, hogy vajon a családom mit fog szólni hozzá? Ebben a gondolkodásban nagy löketet adott, amikor a TV-ben láttam egy fiatal erdélyi fiú történetét, aki egyik karácsonyeste mesélte el a családjának, hogy meleg, és mivel már éppen betöltötte a 18. életévet, ezért minden jogi következmény nélkül szenteste, az apja hajléktalanná tette.