A Pride margójára 2016

„Minden élő lehelete téged dicsér, Örökkévaló” – ez a mondat jár a fejemben most, hogy lassan véget ér a pride, véget ér a fesztivál. Idén nem tudtam elmenni a felvonulásra, és úgy vagyok vele, mintha elvonási tüneteim volnának. Sok-sok éve ez az első, amit ki kellett hagynom. De igazából nem is erről akarok írni, vagyis dehogynem, a vallomásnak vagy tanúságtételnek, ami kikívánkozik belőlem, igenis sok köze van a „gay pride”-hoz. Az Istenről akarok írni, arról az Istenről, aki napról napra arra késztet, hogy levetkőzzem hiedelmeimet, róla alkotott képemet.

A nyitó mondat a Könyv vallásaihoz tartozóknak elsőre nem különleges. Minden, ami él, létével Istent hirdeti, aki megalkotta, aki az élet leheletét lehelte az orrába. Minden lélegzetvételem Istent dicséri. Mert van. A létezésem, a sejtjeim működése, a oxigén–szén-dioxid cseréje a tüdőm hörgőcskéinek falán – mind az Ő dicsőségére van. Mert Ő alkotott meg, anyám méhében Ő formálta a testem. És ha így van, hát elvitathatatlan jogom van az élethez, ahhoz, hogy levegőhöz jussak, mert levegőt venni számomra is azt jelenti, mint minden élőlénynek: istendicséretet. És ez a jelentése ütött ma szíven engem, aki felépülőben lévő, egyháza által traumatizált emberi lény vagyok. Hogy maga az Isten mond rám minden egyes lélegzetvételemkor igent: akarom, hogy létezz, és elfogadom azt a magasztalást, amit a létezésed, a puszta létezésed jelent a számomra. És ha még itt megállna! De nem. Ma áldást is kaptam. Persze sokan mások is, de még soha ennyire nem éreztem rám vonatkozónak, mint ma: „Légy áldott / életidőd érleljen benned szép gyümölcsöket, / nézz várakozással minden új nap elé, / sok vígságban és örömben legyen részed / azokkal együtt, akik megosztják veled mindennapjaidat / s akiket szíved közepén őrzöl.” (Varga Gyöngyi) Tudtam, hogy aki mondja (közvetíti) és akik hallják, mind tudják, sejtik, hogy akit a szívem közepében őrzök, a társam éppen úgy nő, ahogy én az vagyok – és hogy ez nem számít nekik, hogy nincs kivétel, nincs megszorítás, Isten áldása nem válogat aszerint, hogy kit szeretünk. Hogy Isten annak fogad el, akinek a legmélyebb vágyaink színterén tartjuk, látjuk magunkat, és semmit sem erőltet ránk, sem változást, sem maradást, sem elindulást, sem megtorpanást, sem döntést, sem a döntés elhalasztását. Valami mást viszont vár tőlünk, vár tőlem: azt, hogy legyek nyitott arra, hogy megváltoztassam a nézeteimet, a berögződéseimet. Mint ahogy ezt várta Pétertől is:

„4Ekkor Péter sorjában beszámolt a történtekről, és ezt mondta: 5»Én éppen Joppé városában tartózkodtam, és imádkoztam, amikor révületben látomást láttam: valami nagy lepedőhöz hasonló szállt le, amely négy sarkánál fogva ereszkedett le az égből, és lejött egészen énhozzám. 6Közelebbről megnéztem, és láttam benne a föld négylábú állatait, a vadakat, a csúszómászókat és az ég madarait. 7Hallottam egy hangot is, amely így szólt hozzám: Kelj fel, Péter, öld és egyél! 8Én azonban így szóltam: Semmiképpen sem, Uram, mert szentségtelen vagy tisztátalan még soha nem volt a számban. 9De másodszor is megszólalt a hang az égből: Amit az Isten megtisztított, azt te ne mondd tisztátalannak. 10Ez pedig három ízben történt, azután az egész felemelkedett újra az égbe.«” (ApCsel 11)

Péter egy Istennek tulajdonított törvény alapján ítéli meg a helyzetet – zsidó ember számára a tisztátalan állatok húsa tiltott (volt), Az Úr (Péter azonosítja a hangot akként) viszont akkor és ott mást mond Péternek, és arra kéri, hogy valami olyat tegyen, amit addig elképzelhetetlennek tartott. De türelmes, háromszor ismétli meg (a három a teljesség száma – akár nagyon sokat is jelenthet, a szükséges mennyiséget), és nem követel azonnali engedelmességet, hagyja, hogy Péter emésszen. Ezzel szemben én azt várom el egyházam tagjaitól, hogy most változtassák meg a nézeteiket, most legyenek velem szemben elfogadók, most bánják meg mindazon vétkeket, amiket velünk szemben elkövettek. Nem vagyok igazságtalan, mikor ezt teszem? De igen. Nekem évekbe telt elfogadnom azt, aki vagyok – és rá voltam kényszerítve, a belső vonzásokról és taszításokról első kézből volt hiteles tapasztalatom, mégis sokszor kellett az Istennek megerősítenie nagyon sokféle módon, hogy így is szeret, hogy pont ilyennek szeret, mert ő alkotott ilyenné. Hogy várhatom el, hogy mások egy hagyományban felnövekedve, belülről nem értve, a változásra fel nem szólítva újraértékeljenek bármit is? Ha elfogadásra vágyom, nekem kell kezdenem. Én tudom, hogy Isten éppen úgy szeret engem, ahogy mindenki mást is, nekem nincsenek kételyeim, nincsenek aggodalmaim, a visszahúzódásom, a haragom, a sebnyalogatásom nem hasznos, nem krisztusi.

A mozaikos nyílt alkalmon merült fel a gondolat valakiben, és bennem is visszhangra talált, hogy Jézus is találkozott meg nem értéssel, megvetéssel, elutasítással, de nem feladta, nem kereste kizárólag azok társaságát, akik közt szeretettnek érezte magát, hanem tette azt, ami a dolga volt ezen a földön. Az, hogy meleg vagyok nem mentesít a feladatom alól: „Ti vagytok a föld sója. De ha a só ízetlenné válik, mivel sózzák meg? Semmire sem jó többé, mint hogy kidobják, és eltapossák az emberek. 14Ti vagytok a világ világossága. Nem lehet elrejteni a hegyre épült várost. 15Lámpát sem azért gyújtanak, hogy aztán a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek, aki a házban van. 16Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van.” (Mt 5) Az, hogy meleg vagyok, egyet jelent csupán: értem, mit jelent annak lenni, értem, mit jelent kirekesztettnek lenni, de ez az értés feladat és felelősség is, hiszen annyi meg nem értett, elutasított ember él körülöttem! Nem tudom még, mit fogok máshogy tenni, mint eddig, de valami megváltozott bennem. Egyenrangú lettem – keresztény, ember. Felnőtt. Akinek joga van (létezni, szeretni), akinek kötelessége van (szeretni). A melegségem nem fájó titok többé, keresztény testvéreim pedig ugyanolyan istenkereső, gyarló emberek, mint én, ugyanúgy hajlamosak arra, hogy a tegnapi hiedelmeiket kövessék, tegnapi istenképüknek feleljenek meg. De mindannyian arra vagyunk meghívva, hogy minden egyes nap lebontsuk, vagy legalábbis próbára tegyük mindazt, amit tegnap gondoltunk: megállja-e ma is a helyét, Isten nem hív-e, nem biztat-e az átértékelésére? Ami összeköt minket, sokkal erősebb, mint ami szétválaszt: lélegzünk, és minden lélegzetvételünk az élő Isten dicséretét jelenti. Minden emberé.

Köszönöm a Mozaik közösség nyílt alkalmát és az LMBTQ-barát zsidó istentiszteletet szervezőknek, az azon részvevőknek, hogy lehetőséget adtak arra, hogy átértékelhessem, amit tegnap gondoltam!

Van Jézusnak üzenete a melegekhez?

Keresztény melegként rendkívül fontosnak és örömtelinek tartom a tényt, hogy Krisztus semmi rosszat nem mondott a melegekről. Ugyanakkor időnként motoszkál bennem az a gondolat is, hogy mennyivel nyugodtabb világban élhetnénk ma, ha Urunk annak idején kihirdette volna, hogy melegnek lenni teljesen helyénvaló. Miért nem tette ezt meg? Honnan lehessen így tudni, hogy miként viszonyul hozzánk? A választ számomra Jézus élete rejti.

Figyeljük csak meg: Krisztus csodálatos titkokat hordozott magában, melyeket minél több emberrel meg akart osztani, azonban többnyire felfoghatatlanok voltak még családja és követői számára is, bizonyos emberek pedig egyenesen bolondnak, a társadalmi rend felborítójának, botrányos istenkáromlónak tartották. Gyakran rejtőzködni kényszerült és nagyon meg kellett gondolnia, hogy kinek, mikor és hogyan fedi fel magát, hiszen bár számtalan bámulatos tulajdonsága és tette volt, nem felelt meg a nép üdvözítővel szemben támasztott elvárásainak. Megalázták és üldözték pont hittársai, akiknek elvileg elsőként kellett volna felismerni, hogy milyen értékkel van dolguk. Bűnösnek találták és halálra ítélték érvényben lévő vallási törvények alapján – mindez azt az üzenetet hordozza számomra, hogy Jézus sorsközösséget vállalt velünk melegekkel és saját példájával akarja megmutatni nekünk: az emberek néha a legszentebb dolgokat is képesek nem felismerni, sőt bűnösnek és elpusztítandónak nyilvánítani.

Jézus nem nyilatkozott a melegekkel kapcsolatban, így nem ússzuk meg a súrlódást magunkkal, családtagjainkkal és a többi kereszténnyel, de erőt meríthetünk az Ő kitartásából és belső bizonyosságából. Jobb, ha megbarátkozunk a gondolattal, hogy az elfogadásért folyó küzdelemnek talán sosem lesz vége, mint ahogy Jézus elfogadása és szeretetének helyes értelmezése terén is végeláthatatlan harcok zajlanak. Ne féljünk a gondolattól, hogy az igazságért időnként konfrontálódnunk kell szeretteinkkel, a társadalommal, lelki vezetőinkkel, hiszen maga Jézus Krisztus mondta:

„Azt gondoljátok, azért jöttem, hogy békességet hozzak a földre? Mondom nektek: semmiképpen, hanem inkább meghasonlást. Mert mostantól fogva, ha öten lesznek egy családban, meghasonlik három a kettővel, és kettő a hárommal. Meghasonlik az apa a fiával, és a fiú az apjával, az anya a leányával, és a leány az anyjával, az anyós a menyével, és a meny az anyósával.” (Lukács 12,51-53)

A spiritualitás és a szexualitás ikertestvérek…

…legalábbis nekem ez a megfigyelésem. Megszámlálhatatlanul sok ponton hasonlítanak egymásra, kezdve onnan, hogy mindketten láthatatlanok, kimutathatatlanok, érzések és meggyőződések elegyeként élnek bennünk, ideális esetben egymással összhangban és az életünket boldogabbá téve. Kiválóan alkalmasak arra, hogy a végletekig megosszák az emberek véleményét eredetükre, hitelességükre és helyességükre vonatkozóan. Lehet kételkedni bennük, elutasítani, elfogadni, üldözni, védeni vagy nevetségessé tenni őket, lehet örülni vagy szenvedni miattuk. Rengeteg megnyilvánulási formájuk van, és rengeteg módon meg lehet élni őket: semennyire, valamennyire, nagyon… diszkréten vagy feltűnően, nyugodtan vagy szenvedélyesen… az egyik emberé szinte egész életében olyan, akár a sziklára épített ház, a másiké maga a káosz, a harmadiké valahol a kettő között – és még lehetne sorolni az érdekesebbnél érdekesebb jellemzőket, melyeknek mindkét területen vannak megfelelői.

Jézus és saját keresztény mivoltom elfogadása sokkal nehezebben ment, mint a melegségemé. Egyrészt, mert először keresztény másságommal kellett szembesülnöm; másrészt, mert míg a melegségről egyértelmű és jól detektálható jeleket kaptam mind testileg, mind érzelmileg, addig a hit terén közel sem voltak ennyire konkrét kapaszkodóim. Kénytelen vagyok azt gondolni, hogy a hitre való fogékonyság is nagyrészt hajlam kérdése, hiszen nálam – elvileg – minden adott volt, hogy már kisgyerekként életerős hitem alakulhasson ki, de az mégis roppant sokáig váratott magára. Szűkebb és tágabb családom igen aktív hitéletet élt mindig is, születésemtől kezdve hetente vittek templomba, otthon pedig alig lehetett elférni a keresztény könyvektől, CD-ktől és videokazettáktól. Rengeteg kortársam akadt a templomban, és érdekes volt figyelni, hogy ki mennyire tud ráhangolódni a hitre az évek folyamán. Voltak, akik már kisgyerekként olyan fogékonyak voltak mindenre, hogy még a felnőttek is csak ámultak. Mások megfigyelő álláspontra helyezkedtek, és próbáltak valamit kezdeni az egésszel, meg természetesen olyanok is akadtak, akik kezdettől fogva teljesen immunisak voltak, és azok is maradtak.

Én hosszú ideig a megfigyelők táborát erősítettem, sok minden volt, ami tetszett, de szintén sok minden volt, ami nem, és amit nem értettem. Odáig rendben volt, hogy Isten megteremtette ezt a csodálatos világot, ezt mindig is őszintén tudtam hinni, de azon túl már zavaros volt minden, és logikátlan, Jézust is beleértve. De ha már logikátlan kell legyen a hit, akkor gondoltam, legalább égő csipkebokorból vagy mennyei szózatként kijelenthetné magát az Úr nekem: az mégse az igazi, hogy az én hitemnek csak így, embertársaim szövegeléseinek hatására kelljen kialakulni. Így teltek az évek, közben nagyon sokféle hívővel találkoztam vaskalapos történelmi egyháztagoktól kezdve az új keletű irányzatok követőiig. Egyre árnyaltabb képem alakult ki a hitgyakorló keresztény szubkultúra szépségeiről és árnyoldalairól, és végül letisztult bennem egy olyan hitrendszer, ami által őszinte szívvel igent tudtam mondani Jézusnak. Millió élmény, gondolat és érzés együttesen vezetett ide, és azóta is folyamatosan zajlik a hitem formálódása és fejlődése. Természetesen a melegségemmel való szembesülés is új kihívások elé állította, és új távlatokat nyitott előtte. Kiváltságosnak érzem magam, mert a hitem hozzájárult a szexuális irányultságom elfogadásához és megbecsüléséhez, a melegségem pedig megreformálta, és elmélyítette a hitemet. Fontosnak tartom, hogy továbbra is jelen legyek, és lelki életet éljek egy hagyományos keresztény gyülekezetben, de hiánypótló, és rendkívül felemelő élmény a Mozaik Közösség alkalmain részt venni, és a keresztény-meleg konstellációval megáldott testvéreimmel együtt keresni Istent, hiszen nekik kétszeresen is testvérük vagyok. Köszönöm Istennek, hogy hétről hétre olyan ritka csodákat élhetek át velük, melyekről világszerte nagyon sokan álmodni sem mernek: az elfogadást és a szeretetet. Duplán.

Szemet szemért, fogat fogért

 "Hallottátok, hogy megmondatott: Szemet szemért, fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek, hogy ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem annak, aki arcul üt jobb felől, tartsd oda a másik arcodat is. Ha valaki pereskedni akar veled, és el akarja venni az alsó ruhádat, engedd át neki a felsőt is. Ha pedig valaki egy mérföldnyi útra kényszerít, menj el vele kettőre..."