Kereszténység és másság – A Mozaik Közösség nyílt alkalma (2017.02.18)

A Mozaik egy nyitott, LMBT+ ökumenikus keresztény közösség. Nyílt alkalmunkon vendégünk Dr. Perintfalvi Rita, Bécsben oktató-kutató katolikus teológusnő. Közösségi alkalmainkon célunk Isten közös keresése, és hogy megmutassuk, a másság és a kereszténység megélhető volt, és megélhető ma is együtt.

Dr. Perintfalvi Ritával beszélgetés lesz a másság és a kereszténységről, valamint elöadást tart a meleg keresztény "mozgalmak" történetéről Dányi-Nagy Márió.


Helyszín: Bálint ház Maceszgombóc terem

Szervező: Mozaik Közösség

 

Mozaikdarabkák - 2016.11.19.

Egy testvér élményei a nyárvégi közösségi kirándulásról, ahol egy lelkipásztor és zenekara is zenélt nekünk.

Egy közös bibliodráma alkalmunkról, melyet egy másik lelkipásztor tartott nekünk.

Egy pszichiátriai betegségekkel küzdő testvér jelenlétéről a közösségben

És nem csak jelenlétéről, hanem adni tudásáról.

Egy konferenciáról.

Együttlétről.

Mozaikdarabkák, amelyek gyönyörű egésszé állnak össze.

 

Kedves Tesók!

 Akik jobban ismertek tudjátok, hogy irtózom a "Hogy vagy?"-körtől és nehezen megy a megosztás,  ezúttal mégis így teszek. Az elmúlt alkalom melyen együtt lehettünk, nagyon sokat adott Nekem!

Hálás vagyok azért, hogy ismét rácsodálkozhattam arra, milyen sokat kapunk Istentől azáltal, hogy ezt a közösséget megálmodta, emberei által létrehozta s mi együtt lehetünk benne. 

A szombattól egy pár sor erejéig elkanyarodnék, fontosnak tartom felidézni őszi kirándulásunk azon eseményét, melynek során egy lelkipásztor ellátogatott hozzánk zenekarával.

Hozzánk - a melegekhez, az egyházak számára problémás emberekhez, eljött egy lelkipásztor és egy keresztény zenekar, nyitottan, szeretettel és adni akarva.

Hozzám - akinek kihívás a közösséghez tartozás, aki félek a keresztényektől és fenntartásokkal, sőt sokszor ellenségesen viszonyulok hozzájuk, miközben magam is keresztény volnék...

Néhány héttel később részt vettünk egy Istentiszteleten, ahol ugyanez a zenekar zenélt s a tagok felismertek és boldog mosollyal, integetve fogadtak Minket!

Miközben visszaintettünk s helyet kerestünk azon gondolkodtam: "Ez most komoly? Ilyen van? Vagy Ők most csak eltévesztettek valamit?" 

Rácsodálkoztam minderre s egyszerre ijesztő volt a kérdés, hogy bár Ők nyitnak felénk, ezen belül felém is, én vajon merek/tudok/akarok közeledni? 

Az elmúlt szombat pedig számomra szintén a legkülönlegesebb, legmélyebb alkalmaink közé került:

        - Volt egy vendégünk Pozsonyból, aki egy a miénkhez hasonló közösségből jött el hozzánk! 

Rá s a konferenciára gondolva melyen nemrég részt vettetek páran, jó érzéssel tölt el, hogy máshol is van ilyen, hogy nem vagyunk egyedül...

Kamasz koromban, mikor kezdtem rádöbbenni, mi a szitu velem, először azt hittem én vagyok az egyetlen meleg a világon, közvetlenül utána pedig azt, hogy én vagyok az egyetlen meleg, aki érdeklődik Isten iránt...

Aztán tessék, eltelt néhány év és itt vagyok, itt Vagyunk! Együtt!    

           -  Itt volt velünk V. és remek, hogy itt tudott lenni! 

A bibliodráma során, mélyen belül reméltem, hogy Ő öltheti magára Jézus alakját s mikor így történt aggódtam, hogyan tud majd megküzdeni azzal a szereppel, amelytől mindannyian tartottunk.

Nagyon sokat adott Nekem azzal, ahogy Ő ezt végigcsinálta, teljesen kinyílt, hiteles volt és tanulságos!

          -  J. atya jelenléte és vezénylése, különleges ajándék és érték!

 Azt gondolom bármely egyházi személy látogatása fontos esemény a közösség életében, jó dolog, hogy nyitnak felénk, eljönnek megnézni, megismerni kik vagyunk, hogyan működünk.

 A bibliodráma mindannyiunk számára mélyreható volt, a szamáriai asszony, Jézus és a tanítványok szerepét magukra öltő Tesók egészen sokat adtak magukból. 

        - Jómagam kút voltam, s azt gondolom ez passzolt hozzám. Látszólag jelentéktelen, periférikus szerep, azonban ha kicsit mögé nézünk, igazán mély tartalommal bírhat.

A következő vers jutott eszembe: 

 

MINDIG CSAK ADNI

 

A jó öreg kút csendesen ontja vizét

így telik minden napja. 

Áldott élet ez, fontolgatom: 

csak adni, adni minden napon. 

Ilyen kúttá kellene lennem. 

Csak adni teljes életemben. 

Mindig csak adni? 

Ez terhet is jelenthet! 

Jó kút, nem érzed ezt a terhet? 

Belenézek, tükre rám ragyog, 

de hiszen a forrás nem én vagyok! 

Árad belém, csak továbbadom, 

vidáman, csendben és szabadon. 

Hadd éljek ilyen kút-életet, 

osszak áldást és sok-sok szeretetet! 

Nem az enyém, Krisztustól kapom, 

egyszerűen csak továbbadom. 

 

-Ismeretlen költő verse

 

Nehéz vele megküzdeni, de forrás, jó kút akkor is lehetsz és leszel is, ha azt nem abban a formában teszed, ahogy eredetileg képzelted s akkor is, ha nem ismerik el azok, akiknek a jóváhagyására, áldására vágysz!

Biztatlak Téged/Titeket, hogy küzdjünk, építkezzünk együtt! Akkor is, ha vannak nehézségek, s ha néha kihívás együtt lenni, együttműködni a másikkal, higgyétek el, érdemes tenni azért, hogy mindez pozitív irányba fejlődjön!

 Csak ennyi lett volna!

 

Köszönöm, hogy megoszthattam Veletek, és hogy vagyunk!

 Pacsi: A. (M)

 

"Szívem mélyéből dicsőítlek, Uram, hirdetem nagy tetteidet.

Ujjongok és benned van örömöm, s magasztalom neved, ó Fölséges."

(Zsolt 9,2-3.)

2016, tavaszi MoZaiK-tábor

 

A tavalyi táborról a saját nézőpontomon és élményeimen keresztül írtam, most sem teszek másképpen. Részemről így tudom legjobban átadni, mi is történt ott. Már februártól nagyon vártam a tábort. Különleges érzés volt az egyik szervezőként megélni azt a négy napot és őszintén mondhatom végig nagyon jól éreztem magam. Külön öröm volt számomra (Z), hogy a M és K csoportból azokkal az emberekkel szervezhettem a tábort, akiket a barátaimnak tudhatok. Remek csapatot alkottunk az előre eltervezett programoktól kezdve az improvizálásokon alapuló kis előadásunkkal bezárólag.

Páran már péntek este megérkeztünk Mátrába, egyik testvérünk 3 szintes nyaralójába. A szombati délelőttünk nyugalmasan telt. Reggeli után egy rövid alkalmat tartottunk, ahol az imáról, böjtről, alamizsnáról elmélkedtünk. Majd ebéd előtt megérkezett az első nagyobb csoport busszal és autóval, így a létszám már elérte a 19 főt. Hirtelen jó sokan lettünk. Itt bevallom őszintén, kicsit elkezdtem aggódni, hogy minden rendben lesz –e ezen a hétvégén. De M csoportos szervezőtársam jelenléte és vele folytatott pár perces beszélgetés megnyugtatott: minden okés lesz. A nap hátralévő részében alkalmat tartottunk a bizalomról, közösen elmentünk szentmisére, Mátraszentimrére. Mise után meglátogattuk a helyi italmérő helységet, hogy egy kis lélekmelegítőt vegyünk magunkhoz a hazaút előtt. Hazafelé koromsötétben gyalogoltunk. Az úton fogalmam sem volt hová lépek és merre megyünk, végig bíztam az előttem haladókban. Útközben beszélgettünk és olyan különleges érzés volt, hogy az emberekből csak a hangjukat „láttam”. Így sokkal jobban tudtam figyelni mit is mond a másik. Ezekre a helyzetre mondom, hogy feelingje van. És elég sok ilyen feelingem volt a táborba.

Vasárnap tele voltunk programokkal: beszélgettünk hogyan lehetünk Jézus tanítványai, egyik testvérünk alkalmat tartott nekünk a szemlélődő imádságról, sétáltunk egyet a környéken miközben megnéztük a leendő Mozaik-villát :), a Z csoport vezetőjének segítségével a bizalomról beszélgettünk. Este, vacsora után a hétvége 3 szervezője egy improvizációs elemekre épült kis színdarabot adtunk elő a megbocsájtásról, este pedig buliztunk egy jót.

Ezen a napon több meghatározó élményben is részem volt. A szemlélődő imádságról tartott alkalom alatt rájöttem, hogy az imádságnak több formája létezik. Alkalom a bizalomról jó lehetőséget teremtett, hogy jobban megismerjek egy másik Z csoportos tagot. Már sokszor felismertem, miért is szeretem igazán a MoZaiKot: a benne lévő emberek által jobb utat találok magamhoz és Istenhez. Minden egyes együttlét tud adni nekem valami újat, a folyamatosan alakuló személyes kapcsolatok által több leszek. Fél óra is elég, hogy jobban megismerjem a másikat. Ismét rájöttem, hogy ő is küzdhet hasonló problémákkal, mint én. Ezek a felismerések mindig mélyen érintenek. Az alkalmat közös imádkozással zártuk.

Ez a nap azért is volt különleges, mert megjött a szervező csapat harmadik résztvevője is, így teljes lett az MZK-trió. A vacsora utáni meglepetés műsorunkat adtuk elő a fiúkkal, ami számunkra is kérdéses volt, miként fog alakulni. De a közönségnek tetszett, mi pedig nagyon élveztük a közös felkészülést. A tábor ideje alatt azok a dolgok tetszettek legjobban, melyek nem voltak előre megtervezve, csak úgy maguktól jöttek. A nap fénypontja kétségtelenül az esti buli volt. Az apró ebédlő ismét megtelt nevetéssel, felpezsdült a tánctól.

Nagyon örültem, hogy 20-21-en voltunk szombat és vasárnap is. Jó volt látni az ebédlőben ezt a sok embert. A terítés néha igazi logisztikai kihívás volt, de ezt is sikeresen megoldottuk s elfértünk a konyhában.

A hétfői nap igazán kemény volt. Egy 19 km-es túrát tettünk meg, kb. 7 óra alatt. Az idő csodálatos volt, az Úr is azt akarta, hogy túrázzunk egy kicsit. A túrával nekünk szervezőknek, az volt a szándékunk, hogy mindenkinek alkalmat teremtsünk egy kiadós beszélgetésre. Egy ilyen hosszú séta alatt több emberrel van lehetőség beszélgetni, ezt én is kihasználtam. Élveztem az egész napos túrát és közben sok emberrel tudtam közös úton haladni, az életének egy darabkáját megismerhettem ez által.

A keddi nap olyan lezárás és hazakészülődés féle volt. A záró alkalmat és beszélgetést Andris és Laci tartotta. A témánk a hála volt. Ez is olyan mindennapi téma, biztos sok kiscsoportos beszélgetésen előkerült már. A fiúk most egy hármas kérdéscsokrot tettek fel nekünk: miért vagy a leghálásabb az életedben, miért vagy a leghálásabb az elmúlt évben, miért vagy a leghálásabb az elmúlt négy napban? Nagyon szép és mély gondolatokat osztottunk meg egymással. Utólag is köszönet érte. Én az egész táborból két dologért vagyok a leghálásabb: az egyik, hogy sokan eljöttek és jól éreztük magunkat. A másik: a Mozaikos barátaim; ezen belül is azok, akikkel a tábort szerveztük és végig vittük.

Ahogy a záró alkalmon az egyik táborozó így fogalmazott: egy lépéssel közelebb kerültem mindenkihez. Számomra ez azt jelenti, hogy sikeres volt a tábor!

 

És Jani kedves szavai a táborról:

 „Felmenni a hegyre” többször is visszatérő motívum a Bibliában, az üdvtörténetben (Tábor hegy, Ábrahám áldozata, Mózes és a szövetségkötés, Golgota, hegyi beszéd stb.).

A zarándok-tanítvány van, hogy egyedül érkezik, van, hogy közösségben, de mindig Isten hívja oda, várja ott, vele találkozik. Vele tekint le az életére, amit egy kicsit „lent hagyott”. Zarándokuram során harmadszor mentem fel erre a hegyre és jöttem le onnan.  Sosem üres kézzel, sosem ugyanúgy.

Egy új elköteleződéssel, küldetéssel, egy új „első szerelemmel” (vö. Jel 2,4).

Az Istennel való találkozás mindig megváltoztat. Nem jöhetsz le a hegyről ugyanúgy. Személyes legszebb élményem: a keddi semmiből jött-semmibe lett hóesés.

Aki fenn várt ránk: a Vőlegény

Aki szervezte: Andris, Laci, Zsolti

Aki fő-koordinálta: Gazsi

Aki főzte: Peti

Aki a következőn ott lesz: [a te neved]

 

Köszönjük a szervezőknek, Isten fizesse meg!

2016. január 23-i közös alkalom

„Falaidra, Jeruzsálem, őröket állítottam. Soha ne hallgassanak, se nappal, se éjjel! Ti, akik az Urat emlékeztetitek, ne legyetek némák! Ne engedjétek, hogy néma maradjon, amíg helyre nem állítja és dicséretre méltóvá nem teszi Jeruzsálemet a földön. Az Úr esküre emelte jobb kezét, erős karját: Nem adom többé gabonádat eledelül ellenségeidnek. Nem isszák többé idegenek mustodat, amelyért te fáradoztál, hanem azok élvezik, akik betakarítják, és dicsérik az Urat, azok isszák meg szent udvaraimban, akik leszüretelik.

Vonuljatok, vonuljatok ki a kapukon, építsetek utat a népnek! Töltsétek, töltsétek föl az országutat, hányjátok le róla a köveket, állítsatok útjelzőket a népek között! Hírül adta az Úr a föld határáig: Mondjátok meg Sion leányának: Jön már Szabadítód! Vele jön szerzeménye, előtte jön, amiért fáradozott. Szent népnek nevezik őket, az Úr megváltottainak, téged pedig sokat látogatott városnak hívnak, nem pedig elhagyatottnak!”

(Ézs 62, 6-12)

 

Kedves testvérek!

 

Még egyszer hadd köszönjem meg nektek, hogy itt lehetek a közösségben, hogy elhívtatok, és hogy együtt ünnepelhetünk ezen a szép januári szombaton! Tudnotok kell, hogy nem térítőként, vagy oktatóként jöttem hozzátok, hanem ünneplő résztvevőként és ámuldozó hallgatóként. Álmélkodóként. Isten szolgájaként, aki álmélkodni szeretne a Szentlélek mindig meglepetéseket rejtő, csodálatos munkálkodásán.

Az elmúlt ádventben egy összefüggés kezdett kirajzolódni a fejemben. Ézsaiás híres próféciájában azt mondja, hogy „A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát, a homály földjén lakókra világosság ragyog… Mert egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk. Az uralom az ő vállán lesz, és így fogják nevezni: Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme!” A prófécia előzőleg megemlíti azokat az észak-izraeli országrészeket, amelyek már asszír fennhatóság alá kerültek, népességük keveredni kezdett nemzsidó elemekkel, elnyomás, nélkülözés és az ide-odavonuló hadseregek kegyetlenkedése volt az osztályrészük. Ézsaiás szerint a Messiás eljövetele olyan káprázatos és erőteljes lesz, hogy még ezekre az elnyomott területekre is kiárad majd a békéje és a szabadítása. A híres prófécia beteljesülését az első keresztények a Názáreti Jézus színre lépésében látták meg. Namost, a poén az egészben az, hogy Jézus berak egy csavart a prófécia valóra válásába: ő nem az elnyomott, periférikus területek megmentésébe fog bele, hanem az elnyomott, periférikus területről érkezik Júdeába! Jézus galileai, tehát éppen azokról a lenézett vidékekről származik, amelyek tisztességes zsidó körökben Ézsaiás idején éppúgy megvetettnek és tisztátalannak számítottak, mint Jézus korában. A Messiás hazája a lenézett, periférikus vidék. Ha pedig ez így van, akkor nekem is oda kell mennem. Ha meg szeretném tapasztalni a Megváltó áldott jelenlétét ebben a világban, Jeruzsálemből Galileába vezet az utam.

Egyik példaképemnek, Nadia Bolz-Webernek van egy nagyon jó igemagyarázata Fülöpről és az etióp kincstárnokról, vagy, ahogy ő mondja, az etióp eunuchról. Az eunuch az Apostolok cselekedetei szerint éppen Jeruzsálemből jön, hazafelé tart Etiópiába, s közben Ézsaiás könyvét olvasgatja, de nem tudja, kire vonatkozik a prófécia. Fülöpöt, az apostolt, Isten Lelke az eunuch útjába tereli, felkapaszkodik a hintóra, elmagyarázza a kincstárnoknak, hogy amit olvas, azt ő a Názáreti Jézus életében és halálában ismerte fel, majd egy útjukba eső tónál vagy folyónál megkereszteli az eunuchot. Az etióp kincstárnok kereszténnyé lesz. Bolz-Weber felhívja a figyelmet a történet felütésére, mely szerint az etióp éppen Jeruzsálemből, istentiszteletről jön. A Tóra szerint azonban az Úr gyülekezetébe nem szabad beengedni férfiasságát vesztett férfit (5Móz 23, 2). Az eunuch tudta ezt, hiszen – idegensége és szexuális hátrányos helyzete ellenére – buzgó Jahve-tisztelő, jól ismeri a törvényt. Azzal, hogy mégis felment Jeruzsálembe, a Templomba, kockára tette hírnevét, méltóságát, hiszen szégyen-szemre ki is kergethették volna a templomudvarból. Talán ki is kergették. Ő azonban, mindennek ellenére, vágyik Isten közösségére. Hajthatatlanul kutatja az igazságot, tanulmányozza az írásokat, közösségre vágyik, zörget, megtesz minden tőle telhetőt. Ez pedig megindítja a Fülöpöt – ne felejtsük el, hogy a Szentlélek van vele. Krisztus apostola nem lehet érzéketlen és elutasító: amikor a kincstárnok arra kéri, megkereszteli őt.

Mennyi szégyenteljes pillanat, megalázás, elutasítás, cinikus levegőnek nézés lehet az ember osztályrésze ebben az országban, ha melegként keresztény identitását közösségben szeretné megélni! Mintha az ember az Északi-tengeren egy olyan régimódi világítótorony tetején állna a korlátnál, és folyamatosan kapná az arcába a betonkeménységű, sós hullámokat. Mégis maradna, reménykedve. Valami belső erőtől hajtva. Istenbe kapaszkodva.

Én úgy tapasztalom, hogy ti ilyen, hullámverést álló, hajthatatlanul igazságra szomjazó, erős hitű emberek vagytok, akikről érdemes példát venni. Mindegyikőtöknek egyéni története van, de egyben hasonlítotok: ti nem megszokásból vagy kényelemből vagytok itt. Ti komolyan veszitek ezt a kereszténység-dolgot. Isten közösségének megtapasztalása nem vicc a számotokra. Ti az egyház minden elutasítása és ítélkezése ellenére összegyűltök, hogy Jézusra figyeljetek. Ezért tisztellek benneteket. Álmélkodva és csodálva figyelem, ahogy a Szentlélek bennetek munkálkodik.

 

Álmok és vágyak. Vajon mi a helyes, milyen álmokat dédelgethetek? Melyik az a vágyam, amit Isten be fog teljesíteni, s melyik az, amit nem? Sokféle dologban reménykedhetünk, sokfélét kívánhatunk magunknak. Magánélet. Munka. Társadalmi változások. Létezik olyan, hogy Istennek tetsző álom? Vagy Isten akarata szerinti kívánság?

 

Magány. Ezt az érzést valószínűleg nem kell bemutatnom senkinek. A teológusok szerint az Istentől és a másik embertől való elszakítottság érzése az ember egyik alaptulajdonsága. Valami elromlott. Az eredeti kapcsolat megszakadt. Eszembe jut késői tinédzserkorom egyik szentimentális verse, melyet újra megtaláltam a naplómat olvasva: „Megint az ajtóban állok./ Mosolyogva nézem a bent zajló dolgokat:/ a zenét, a táncot, ünnepet, csodát, összefűzött ujjak tiszta varázsát/ míg rezignált ingem alatt a bordáim fel nem szakadnak a keserűségtől.”

Mindannyian arra vágyunk, hogy elfogadjanak és szeressenek minket. Ezzel szemben olyan sokszor kirekesztettséget tapasztalunk. Ez még inkább igaz, ha nem a többséghez tartozunk, ha nem sodródunk az árral, ha eredeti álmaink, elképzeléseink, elveink vannak, ha értékrendünk nem egyezik környezetünk értékrendjével. Olyan jó lenne együtt ünnepelni! Olyan jó lenne, ha eltűnne végre a közöttünk tátongó szakadék! Ha egyszer csak megélhetném én is azt, hogy rám találnak, és tiszta szívből örülnek nekem!

Most nem csak a magánélet magányáról beszélek. Akárcsak késői tinédzserkoromban nekem, gondolom mindenkinek meg kellett tanulnia kilépni a komfortzónájából, és felvállalni azt a kockázatot, amit a másikhoz való odalépés rejthet magában. Azon túl azonban, hogy személyes történetünk irányítását a kezünkbe vesszük, Isten gyermekeiként nem szabad felhagynunk a megtört emberi kapcsolatok kitartó javítgatásával sem. Életünk során újabb és újabb közösségekbe kerülünk, akikhez nyitottsággal, érdeklődéssel és szeretettel kell odafordulnunk. De még a legkitartóbbak is elfáradnak olykor. Rájuk szakad a magány kétségbeesése. Hát sosem változik itt már semmi? Hányszor lefutottam már ugyanazokat a köröket és nincs előrelépés. A test tagjai továbbra is szétszakadva élnek, és olyan lehetetlennek tűnik a tagok egymáshoz békítése. Aki ezt mégis megpróbálja, az könyörtelenül sós vizet kap az arcába. Álmodozó. Ez a világ rendje. Mi mást is képzeltél.

 

„Falaidra, Jeruzsálem, őröket állítottam. Soha ne hallgassanak, se nappal, se éjjel!” A prófétai szó új erővel tölti fel csüggedt szívünket. Ézsaiás a babiloni fogság idején ír a romhalmazzá vált Jeruzsálemnek és vigasztalja az itteni túlélőket: jön már a szabadítás! Isten nem hagyja magára a romokat, hiszen „erős karral” esküt tett arra, hogy visszaadja Jeruzsálem méltóságát. Azt ígéri, hogy vőlegényként fog megérkezni a városba, gyönyörködni fog benne, és „gyönyörűségemnek” fogja nevezni. Azon a napon megszűnik a magány. Isten közeledik, és maga előtt terelgeti a Babilonból kihozott népét. A nép és a város újra egymásra talál, és Jeruzsálem nem lesz többé elhagyatott.

Ez az üzenet. Az ígéret, amit nem szabad a romok közt bujkálóknak elfelejteniük. Mert ne gondoljuk azt, hogy csak mi állunk magányosan a világítótornyunk tetején: a partvonalon sok más őrtorony és sziklaszirt van még, ahol reménykedő szívű emberek állnak. Egymásnak kiáltva, egymást buzdítva emlékeztessük egymást, sőt – a prófécia még radikálisabban fogalmaz –, emlékeztessük Istent: nem felejtettük el, amit ígértél! Mi ebbe az ígéretbe kapaszkodunk! A magánynak és a szétszakítottságnak egyszer vége lesz.

 

Hogyan lesz vége? Hogy jön el hozzánk a szabadítás? Hogyan történik majd a test tagjainak egymásra találása, a szakadékok betemetése, a hegek beforradása? Ha én is meg akarom tapasztalni Isten szabadítását, mit kell tennem nekem, melyik az a rész, amit nekem kell felvállalnom, amit nekem kell megcsinálnom?

Isten ígéreteiben az a különleges, hogy ilyen dolgokról nem beszél. Isten nem egy szerződés, vagy törvénykönyv, ő nem az adok-kapok logikája szerint gondolkozik. A különböző feltételrendszerek az emberi félelem és bizalmatlanság termékei. Ezzel szemben ebben az ézsaiási próféciában éppen az az erőteljes, hogy feltétel nélküli szabadításról beszél. Éppen emiatt lesz az ígéret mozgósító erejű, emiatt képesek az üzenetet hallók elhagyni a romokat, kilépni a kapukon és belefogni a mások felé vezető országút javítgatásába. Isten a meglepetések Istene. Úgy küldte el a világba egyszülött Fiát, ahogy senki sem számított rá. Amikor Samáriában volt és elbeszélgetett az asszonnyal, ellenség az ellenséggel, lenézett a lenézettel, elárulta, hogy az örök élet vize, a kiengesztelődés isteni ajándéka van a birtokában. Aki tőle, belőle meríti ezt a vizet, az nem fog kiszáradni, az nem fog elcsüggedni a várakozásban. A Jézusban hozzánk közel lépő Megváltó nem követel tőled semmit. Megvigasztal. Körbeölel. Testével táplál. Bűnbocsánatot, új életet ad. Ezt a csodálatos, ki nem érdemelhető közösséget élhetjük meg hamarosan az úrvacsorai közösségben.

 

Ne csüggedjetek hát, testvérek! Isten szabadítása érkezik, hiszen ő maga esküdött meg rá erős karjával! A magánynak és megaláztatásnak vége lesz. Ez az egy biztos. Minden más titok és meglepetés. Tartsatok ki tehát a reménységben! Merítsetek erőt Jézusból! Ma még betonkeménységű hullámok csapnak az arcunkba, de ki tudja, mi lesz holnap? Nem hiú ábránd és megmosolyogtató álmodozás az, hogy kint vagyunk a világítótorony tetején. A magánynak és szétszakítottságnak vége lesz. A test tagjai újra egymásra találnak majd és egységbe kovácsolódnak. Emlékeztessétek egymást és Istent erre. Jön már a szabadítás. Csodálatos, kikutathatatlan módokon.

 

Bence Áron

Elhangzott a Mozaik közösség úrvacsorás istentiszteletén 2016. jan. 23-án.