…hogy mit keresek én a Mozaikban?

Kicsit kacskaringós a történet. Elkötelezett, gyakorló keresztény (protestáns) családban nőttem föl. Annyira ebbe nőttem bele, hogy a húszas éveim elejéig kérdés sem merült fel bennem sem az egész rendszerrel, sem abban a saját helyemmel kapcsolatban. Nyilván a szüleim hite és istenképe lett az egész világképem alapja. Ez kész válaszokat adott arra, hogy kik vagyunk, honnan jövünk és hová megyünk, mi a jó és a rossz, a kívánatos, a helyes és a cél – és kimondott vagy hallgatólagos formában azt is körülhatárolta, hogy mi a bűnös, a szégyenletes, a leküzdendő, mi az, amiről nem beszélünk, amit nem érzünk, amire nem vágyhatunk.

Tizenéves kori lázadás híján huszonegy éves koromban kezdtem el küzdeni a hit kérdésével, leginkább azzal, hogy ez az egész valóban az enyém-e, vagy egyszerűen csak örököltem (hiszen közelről soha nem is láttam mást). A végső és kritikus kérdés az volt, hogy akkor én hívő vagyok, vagy sem. Más szóval, hogy van-e személyes kapcsolatom Jézus Krisztussal, vagy nincs. Hosszú gondolkodás után végül arra jutottam, hogy nem vagyok hívő. Ugyanebben az időszakban a szexuális orientációm kérdése is felmerült, amivel szintén szembe kellett néznem. Végül ebben a kérdésben sem az elvárt válasz mellett kötöttem ki. Ez a két dolog együtt alapjaiban rengette meg a világomat, hiszen egy mélyebb szinten mindennek ellentmondott, amiről addig úgy tudtam, hogy az én vagyok. Az ezt követő években elfordultam a hittől. Egyszerűen nem foglalkoztam vele, nem volt saját álláspontom róla. Nem istentagadó lettem, csak beismertem, hogy ez az egész számomra nem vált személyessé. És ehhez a bizonytalansághoz adódott hozzá a gyerekkorban kialakított lelkiismeret belső nyomása, a bűntudat, a szégyen, a tabu, az elítéltség, vagy az attól való félelem. 2011-ben, egy alaposabb magamba tekintés (pszichoterápia) során jöttem rá, hogy még ha tudatosan nem is foglalkozom a hit és Isten témájával, ezek mégis óriási hatással vannak rám továbbra is. Megtehetem, hogy nem nézek oda, de ezek a fogalmak, vágyak, koncepciók, ez az egész világkép alapvető, alakító hatással van rám, és a felszín alatt észrevétlenül kavarog tovább. Így jutottam arra a következtetésre, hogy magamnak ártok azzal, hogy nem veszek tudomást a belső valóságomnak egy ilyen nagy szeletéről, és elhatároztam, hogy foglalkoznom kell a hit és Isten témakörével.

És ezen a ponton jött be a Mozaik. Néhány évvel korábbról már futólag ismertem Gyurit, a Mozaik jelenlegi vezetőjét, de igazán mélyet először 2011 nyarán beszélgettünk, akkor már pontosan ezekről a témákról. Úgy döntöttem, hogy hetente szembesíteni fogom magam a hit, Isten és a kereszténység témájával, hátha ez idővel egyik vagy másik irányba elbillenti a semleges, „nem tudom” álláspontomat. A Mozaik jellege és az alkalmai kellemesen ismerősek voltak, nagyon emlékeztettek arra a „mainstream” keresztény ifjúsági csoportra, ahova tíz évvel korábban jártam. Ezeknek az embereknek a puszta léte kézzelfogható bizonyíték volt azzal a makacs előítéletemmel szemben, hogy az ember vagy meleg, vagy hívő. Bármilyen zavarbaejtő is, ők mindkettők egyszerre („elegyítetlenül és elválaszthatatlanul” – ahogy visszacseng a református dogmatika egyik kitétele a gimnáziumi hittanóráról). Mert bármennyivel is egyszerűbb lenne például eszerint a választóvonal szerint jól kezelhető, fekete-fehér kategóriákra osztani mindent és mindenkit, ez a luxus nem adatik meg. Az élet ennél bonyolultabb, zavarosabb, változékonyabb, több rugalmasságot és gondolkodást igényel. Így áll elő az a többszörösen kisebbségi állapot, hogy egy olyan közösséghez tartozom, amely az össztársadalmon belül meleg, a melegeken belül keresztény, és ebben a csoportban vagyok én deklaráltan nem hívő. És ezek meg szemrebbenés nélkül elfogadnak („pedig” keresztények :). Hol meghökkent, hol jó érzéssel tölt el, hogy közös álláspont vagy hittételek híján mennyi mindent gondolunk, mennyire eltérnek a véleményeink egymástól. Ebből viszont az is következik, hogy a felvetett kérdésekre nincs rossz válasz, nincs vallási érzékenységet sértő kérdés vagy eretnek vélemény. Sőt, még értékelik is a hit szempontjából külsős nézőpontomat. Én pedig érzelmi vagy morális erőszak nélkül gondolkodhatok, beszélhetek és vitatkozhatok Istenről, kereszténységről, hitről vagy erkölcsről, változhatok és alakulhatok, miközben tartozom valahova. Egy szóval úton vagyok – ahogy itt mindenki.