Steven Chalke: Befogadó egyház a teljes emberért - Egyház, szexualitás, befogadás és nyílt párbeszéd

Írta: Steven Chalke (a brit Oasis közösségi szervezet alapítója)

(Az eredeti, angol nyelvű írás itt érhető el)

A brit kormány úgy nyilatkozott, a házasságnak az azonos neműekre való kiterjesztése biztosítani fogja, hogy ez az ősi intézmény „megőrzi fontosságát a jelen évszázad számára”. A házasság azonban korábbi mind az államnál, mind az egyháznál; egyikük sincs a birtokában. Ez azt jelenti, hogy különösen összetett és megosztó kérdéseket kell az azonos neműek házasságával kapcsolatban megvitatnunk; társadalmunk jól teszi majd, ha elgondolkozik ezeken, mielőtt kiérleletlen döntésekbe szaladna.

A jelen tanulmány nem ezekről a kérdésekről szól. Van bennem félsz amiatt, hogy a melegházasság körüli viták zaja elnyomja és összezavarja az igazi kérdést az egyház számára, amely a befogadás mibenlétére vonatkozik. Meggyőződéssel vallom, hogy csak ha ezzel a problémával megbirkózik a keresztény közösség, akkor találunk rá bölcs válaszokra nemcsak a melegházasságot, hanem az egyháznak a melegekhez való általános viszonyát illetően is.

Ösztönzést és félelmet is érzek magamban e cikk írásakor. Ösztönzést azért, mert az én értelmezésemben Jézus üzenetének leglényegét alkotják az igazságosság, a kiengesztelődés és a befogadás alapelvei. Félelmet azért, mert elismerem, hogy a Biblia sokak felfogása szerint azt tanítja, hogy a homoszexualitás gyakorlása minden körülmények között bűn, illetve „valami olyasmi, ami alulmúlja mindazt, amit Isten mint nagyon jót alkotott”.

Lesznek, akik azt gondolják majd, hogy eltévelyedtem az Írástól; hogy nem vagyok már evangéliumi, pünkösdi. Pedig a véleményemet nem úgy alakítottam ki, hogy figyelmen kívül hagytam volna a Biblia tekintélyét, hanem úgy, hogy küzdöttem vele, és imádságos megfontolás során igyekeztem komolyan venni azt.

A promiszkuitás minden esetben rombol és embertelenné tesz. A szexualitás alkalmi és énközpontú – akár homoszexuális, akár heteroszexuális – kifejeződései soha nem tükrözik Isten hűségét, kegyelmét és önmagát adó szeretetét. Csakis az állandó és biztos kapcsolat, amelyben kölcsönös tisztelet és hűség valósul meg, képes nyújtani azt a biztonságot, amelyben a jól-lét és a szeretet kibontakozhat.

Az, hogy történelme során az egyház elvetette a hűségben megélt meleg párkapcsolatot, végzetes fejleményhez is vezetett. Ahhoz, hogy képtelenek vagyunk a homoszexuális embereknek bármiféle modellt felkínálni a szexualitásuk megfelelő megéléshez – azoknak a kivételével, akik megkapták a cölibátus ajándékát, illetve képesek cölibátusban élni. Ezzel a védtelenségnek és az elszigetelődésnek szolgáltattunk ki embereket. Amikor nem vagyunk hajlandók teret nyitni a melegek szeretetteljes, tartós párkapcsolata számára, akkor magányos, titkolózó és félelemmel teli életre ítéljük őket. Az helyénvaló, hogy bíráljuk a promiszkuis életmódot, de nem kellene-e fontolóra vennie az egyháznak, hogy támogassa pozitív modellek kialakítását az állandó és monogám homoszexuális kapcsolatok számára?

2012 őszén egy általam vezetett szertartás keretében megszenteltük és megáldottuk két csodálatos meleg keresztény kapcsolatát, miután bejegyezték a polgári élettársi kapcsolatukat. Miért? Nem azért, hogy megkérdőjelezzem a házasság hagyományos felfogását; a legkevésbé sem volt ilyen célom. Hanem azért, hogy ezeknek az embereknek is megadjam azt, amit másoknak: helyi egyházunk szeretetét és támogatását. Nagyon is gyakran adódik úgy, hogy akik kizárólagos kapcsolatra szeretnének lépni azonos nemű társukkal, megbélyegzéssel és az egyházból való kizárással kell szembesülniük. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy ez igazságtalan, és nem fér össze Istennek Krisztuson keresztül megtapasztalt sajátosságaival. Másokra hagyom, hogy arról vitatkozzanak, egyenlőségjelet kell-e tenni a megszentelt és megáldott polgári élettársi kapcsolat, valamint a házasság közé. Én azonban hiszem azt, hogy az egyháznak Istentől kapott felelőssége befogadni azokat, akik oly hosszú ideje kirekesztéssel találkoznak.

A hagyományos megközelítés a mellett érvel, hogy a homoszexuális tevékenységgel szemben megfogalmazott ó- és újszövetségi utasítások egyaránt vitán felül állnak, és ezért aki megpróbálja ezeket új módon értelmezni, az elárulja a Bibliát. A dolgok azonban lehet, hogy másként vannak, mint ahogy gondoltuk.

Sokak számára központi szerepe van a Teremtés könyve második teremtéstörténetének (Teremtés könyve 2,4–3,24), amelyre Jézus annak idején hivatkozott, ahogy ezt a Máté-evangélium 19,5 rögzíti: „Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test lesz” (Teremtés könyve 2,24).

Az volt-e a szerző szándéka, hogy szentesítse azt a nézetet, amely szerint minden, az egész életre szóló szexuális kapcsolatnak kizárólagosan heteroszexuálisnak kell lennie, minthogy ez a „teremtés rendje”? Vagy egyszerűen az általános normának megfelelő példával van dolgunk, a történet döntő igazságait pedig másutt találhatjuk? Ha az előbbi áll fenn, akkor alighanem helyes arra következtetni, hogy a homoszexuális nemi aktus „nem teljesíti Isten ideális elképzelését” – még az életre szóló kapcsolat keretei között sem –, és lehet azt állítani, hogy akik nem heteroszexuális irányultságúak, „helyreállításra szorulnak”. Ha viszont az utóbbi, akkor a „normából” szükségszerűen következik az „ideál”? Vagy pedig inkább olyan ez, mint a jobbkezesség „normája”, amely a legkevésbé sem foglalja magában, hogy félresikerültek lennének a balkezesnek születők? Ha így van, akkor az előbbi negatív meghatározások egyike sem helyénvaló, hanem ezek sok-sok szükségtelen fájdalomnak és nem ritkán borzalmas tragédiának az okai.

A keresztények többsége jó érzékkel nem szívesen vonatkoztatja témánkra a Szodoma és Gomorra városai elleni isteni ítélet történetét (Teremtés könyve 19). Ezt a történetet manapság jobbára úgy értjük, mint ami a városlakók élvezethajhászásáról, mások iránti közömbösségéről és a társadalmi igazságtalanságról szól, nem pedig perdöntő szöveg a homoszexualitás elítélésére.

Ugyanígy széles körben elismerik, hogy a Leviták könyve törvényeinek tételeit értelmezve az adott kor kultúrájának jellegzetességeivel és kétértelműségeivel találkozunk. Leegyszerűsítőnek bizonyult az a régebbi megközelítés, amely három határozottan megkülönböztetett csoportba osztotta a törvényeket – a szertartás, a polgári élet és az erkölcs törvényei –, ahol is az első két csoportba tartozó előírások ma már nem kötnének minket. Az hagyján, hogy a Leviták könyve 20,13 azt mondja: „Ha valaki férfival hál együtt, úgy, ahogy asszonnyal szoktak együtt hálni, ez utálatosság, amelyben mindketten részesek, ezért meg kell halniuk.” A következő fejezet viszont határozottan rossz hírt közöl a testi fogyatékossággal rendelkező emberek befogadása szempontjából: „[…] Ha valaki utódaid közül bármelyik nemzedékben valamilyen betegségben szenved, ne közeledjék, hogy felajánlja Istennek az áldozati eledelt […]” (vö. 21,16–23).

Aztán itt vannak az Újszövetség utasításai (Római levél 1,26–27, 1. Korintusi levél 6,9–11 és a Timóteusnak írt levél 1,9–11), amelyek az éppen választott kommentártól függően érthetők negatívan is, pozitívan is az azonos neműek hűségben megélt (nem alkalmi) kapcsolatát illetően. Valójában egyre több evangéliumi, pünkösdi bibliatudós érvel a mellett, hogy amit az Újszövetség írói homoszexuális gyakorlatként említenek, az nem lehet a manapság létező tartós kapcsolat azonos neműek között, erről ugyanis nem rendelkeztek semmiféle tudomással, hanem arról a promiszkuitásról szólnak, amely a vad, okkult orgiák része volt. Bárhogyan értelmezzük is ezeket a szövegrészeket, a Biblia sehol sem hagyja jóvá kifejezetten az azonos neműek közötti kapcsolatot. Lehetséges-e hát egyáltalán a Bibliához hűségesnek maradva azonos neműek közötti szerető, elkötelezett kapcsolatról beszélni? Mindig a Biblia egészét kell szem előtt tartanunk. Nagy árat fizetünk érte, ha valamit figyelmen kívül hagyunk belőle. A perdöntő kérdés az, hogyan kell helyesen értelmezni a Bibliát.

Előfordul, hogy az Írás kisebbségi értelmezései évtizedeken át kereszttűzben állnak, mígnem aztán elfogadja őket a többség. Amikor Kopernikusz felfedezte, hogy a Nap, nem pedig a Föld áll a Naprendszer középpontjában, az Írásra hivatkozva ítélte őt el Luther, Kálvin, a katolikus egyház és sokan mások. Miért? Azért, mert amíg Kopernikusz bírálói nem voltak képesek túllátni a bibliai szöveg egzegézisén, a valódi kérdés hermeneutikai természetű volt.

Az egzegézis és a hermeneutika két fontos eszköze a Biblia megértésének. Míg azonban az egzegézis magának a szövegnek tényleges szerkezetét és jelentését elemzi, továbbá nyelvészeti finomságokra figyel, a hermeneutika mélyebbre ás, hogy olyasmit hozzon felszínre, ami a szöveg mögött van, és ezért az író és hallgatói kulturális és társadalmi felfogásmódjait kutatja.

Az egyház előtt álló legfontosabb kihívás – és ezt gyakran nem vesszük észre – az, hogy a Biblia nem adja meg a végső választ a befogadást érintő számos kérdésre, amelyekkel aztán később küzdöttek a keresztények. Lássunk csak két példát!

Számos újszövetségi szöveg nagyon világosan fogalmaz a nőknek a keresztény közösségben betöltött szerepével kapcsolatban. A Timóteusnak írt első levél 2,11–15 ezt mondja: „Nem engedem, hogy az asszony tanítson, sem azt, hogy a férfin uralkodjék, hanem maradjon csöndben. A teremtésben is Ádám volt az első, Éva utána következett; Ádámot nem vezették félre, de az asszony hagyta, hogy félrevezessék, s bűnbe esett.” A szöveg a Teremtés könyve 2-re és magára a teremtés természetére utal, ezekből merít mint tekintélyből, amely alapján elrendeli a nők hallgatását és férfiaknak való alávetettségét.

 A Korintusiaknak írt első levél 14,34–35-ben ezt írja Pál: „Az asszonyok hallgassanak összejöveteleiteken. Nincs megengedve, hogy beszéljenek, nekik engedelmeskedniük kell, ahogy a törvény is mondja. Ha tudni akarnak valamit, kérdezzék meg otthon a férjüktől, mert az asszonynak nem illik az Egyházban beszélnie.”

Számtalan népies és teológiai kísérlet történt annak érdekében, hogy tompítsák e rendelkezések élét. Némelyek azzal az ötlettel állnak elő, hogy e verseket későbbi szerkesztők toldották be, vagy hogy meghatározott közösségeknek szólnak, és adott nőkre vonatkoznak. Mások azt mondják, felháborítónak találják a Római levél 16-ot, ahol Pál a közösség figyelmébe ajánlja „Főbe nővérünket, aki a kenkreai egyház szolgálatában áll” (diakonissza), később pedig köszönti Juniát, és hozzáteszi: akit „az apostolok körében nagyra becsülnek”.

Főbe esetében tehát az Újszövetség a diakonissza (szolga) szót használja, amely azokat jelölte, akik a felügyelők/öregek mellett teljesítettek szolgálatot (vö. Filippieknek írt levél 1,1). Az első Timóteus-levél 3. fejezete azonban, ahol az a megjegyzés áll, hogy betölthetik nők ezt a „másodlagos” szerepet (vö. 11. vers), csupa férfias tulajdonságot sorol fel a felügyelők/öregek hivatalához szükséges jellemzők között.

Juniát illetően ugyan azt vetik fel egyesek, hogy Pál mint apostolt üdvözli őt, a bizonyítékok döntő többsége alapján azonban a kifejezés egyszerűen azt jelenti, hogy Junia „nagyrabecsülésnek örvendett” vagy „nagy tiszteletben volt része” az apostolok körében.

A páli levelek nőkről szóló rendelkezéseinek totális és egyetemes jellegét nem könnyű megkerülnünk.

Noha dicséretre méltó módon a befogadás miatti aggodalomból születnek, sok-sok érv, amelyekkel ezeket a kérlelhetetlen kijelentéseket tompítani igyekeznek, szándékuktól függetlenül a valódi kérdés elködösítését eredményezik. A valódi kérdés ugyanis a tágabb hermeneutika körébe tartozik, nem pusztán egzegetikai jellegű.

Manapság a keresztények nagy többsége elismeri, hogy a nők taníthatnak és vezethetnek, és kell is, hogy tanítsanak és vezessenek. Hogyan jutottunk hát ide, miközben legalábbis első látásra az Újszövetség tiltja ezt? Azt szoktuk mondani: „kulturális dologról van szó”. De ha így van, akkor miért tekintjük „kulturálisnak” a nők szerepének kérdését, a homoszexualitást pedig nem?

Melyik kultúrára vonatkozik a kifejezésünkben található „kulturális” jelző? Kinek a tekintélyével döntünk úgy, hogy a Biblia bármely részét újraértelmezzük? Ha az, hogy „kulturális dologról van szó”, ugyanaz, mint azt mondani: „minthogy manapság és ebben a korban másként gondolkozunk a nők szerepéről, mint az újszövetségi írók, ezért rendjén való figyelmen kívül hagyni őket”, akkor bizony ingoványos talajon találjuk magunkat.

A „mát és a mai kort” tenni spirituális normává nem más, mint a relativizmus „csúszós lejtőjére” lépni. Gondolkodó módon hozzáhasonulni Krisztushoz: ez kellene, hogy változatlan vonatkozási pontunk legyen, nem pedig a gondolkodás nélküli hasonulás akár a kultúrához, akár szövegszerű tiltásokhoz.

Lássunk egy másik példát! Hogyan alakulhatott úgy, hogy az egész egyház olyasféle elképzelést vallott a rabszolgaságról, amely teljes mértékben összeegyeztethetetlen a Bibliával?

A rabszolgaság eltörléséért harcoló William Wilberforce-t és barátait széles tömegek ítélték el az egyházban. Elutasították őket mint liberálisokat és nem bibliai alapon állókat, arra hivatkozva, hogy „tudatosan megtagadják az Írás tekintélyét”. S bizony azoknak, akik bírálták őket, a Biblia szövegének szoros értelemben vett egzegézise alapján igazuk volt.

Az Ószövetség nemcsak jóváhagyja a rabszolgatartást és -kereskedelmet, hanem szabályokat és feltételeket szab a gyakorlására (pl. Leviták könyve 25,44–46). Bár az Újszövetség javaslatot tesz a rabszolgatartás emberségesebb módjára, elmulasztja, hogy egyértelmű bírálatot fogalmazzon meg vele szemben. Kétségtelen, hogy a Galatáknak írt levél 3,28 kifejti: „Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban.” Mégis ez a szöveg a rabszolgaság eltörlésére csak annyiban szólít fel, mint a nemek vagy a nemzeti önazonosság és a nemzeti kultúrák felszámolására.

Hogyan juthattak hát Wilberforce és barátai a maguk álláspontjára? Úgy, hogy helyes elképzelésük volt az Írás értelmezéséről. Belátták, hogy a bibliai szerzők nem tollbamondást kaptak vakon Istentől, hanem a személyiségük, kulturális és társadalmi felfogásuk mind szerepet játszott abban, ahogy alakot öltött az írásművük. Éppen ezért ahelyett, hogy egy-egy adott szövegrész bizonyító erejére támaszkodtak volna a megközelítésükben, állásfoglalásukat az Írás mélyebb ívéhez igazodva alakították ki. Ez az az iránytű, amelyet követve Jézus, aki radikálisan befogadó volt a nők és más, a társadalomból kivetettek vonatkozásában, megkérdőjelezte a társadalmi normákat és a közkeletű felfogás szerinti igazhitűséget.

A Biblia nem mindig egy hangon szólal meg. Az Újszövetség például továbbviszi a rabszolgákkal, a nőkkel és a homoszexuális emberekkel való bánásmódnak a héber Írásokból vett témáit: igaz, hogy a rabszolgatartást még jóváhagyja az Újszövetség, de a rabszolga-kereskedelmet már elítéli. Igaz, hogy a nők alárendeltjei a férfiaknak, mégis nagyobb szabadságnak örvendenek. Igaz, hogy az azonos neműek közötti tartós kapcsolatokat még nem támogatja, de már nincs szó halálbüntetésről.

Az én hermeneutikai szemüvegemmel olvasva, a Biblia egy ősi és folytatódó beszélgetés eredménye, ahol is számos, hol összecsengő, hol disszonáns hang adódik hozzá a fokozatosan bontakozó képhez, amely Jahve karakterét rajzolja ki, és amely teljes egészében csak Jézusban tárul fel. Aki szeretné tovább mélyíteni az ezzel kapcsolatos ismereteit, annak olvasásra ajánlom Karl Allan Kuhn Having Words With God: The Bible as Conversation (Szóba állni Istennel: a Biblia mint beszélgetés) című könyvét Walter Brueggeman ajánlásával.

A kereszténység középpontjában nem egy könyv áll, hanem egy személy, Isten testté váló Igéje. A nők vagy a rabszolgaság dolgában, amelyeket csak példákként említettünk, az Újszövetség valamicskét távolabbról indul, mint ahol még a legkonzervatívabb mai keresztény álláspontja is található. Az a folyamat, amelyben megértjük Jahve Jézus által megnyilvánuló karakterét és akaratát, minden nemzedék számára állandó feladatként jelentkezik.

Az én kérdésem tehát ez: nem úgy lenne jó, hogy azt az elvet, amelyet készséggel alkalmazunk a nők szerepe, a rabszolgaság és számos más kérdés esetében, alkalmazzuk akkor is, amikor az állandó, hűségben megélt homoszexuális kapcsolatokról alakítunk ki véleményt? Nem lenne következetlenség nem alkalmazni?

Mit is kezdjünk az afféle különös egzegetikai művelettel, amely (szembefordulva a Timóteusnak írt első levél 2. fejezetében található, a teremtés rendjére hivatkozó érveléssel) megengedhetőnek tart egy bizonyos megközelítést a nőknek az egyházi vezetésben betöltött szerepét illetően, de nem fogadja el azonos nemű párok hűségben megélt kapcsolatát, mivel az felforgatja a „teremtés rendjét”? Az Újszövetségnek ez a „válogatós” megközelítése inkább tekinthető a társadalmi kondicionálás és kulturális előítéletek kihatásának, semmint a szöveggel való igazi szóba állásnak.

Lelkipásztori kérelem

Miért szorgalmazom ennyire ezt az ügyet? Azért, mert emberi életekről van szó. Számtalan tanulmány szól arról, hogy az öngyilkossági arány magasabb a melegek, különösen a fiatalok között. Egyházi vezetők időnként annak az érvnek az alátámasztása érdekében hivatkoznak ezekre az adatokra, hogy a homoszexualitás egészségtelen, miközben pedig nagyon is gyakran éppen az egyházi hozzáállás által is fenntartott melegségellenes megbélyegzés az, ami okként a statisztikai adatok hátterében áll.

Meg vagyok győződve arról, hogy amikor a homoszexuális embereket páriaként kezeljük, és kitessékeljük őket a közösségeinkből és a templomainkból; amikor hibáztatjuk őket azért, amilyenek; amikor megtagadjuk tőlük azt, hogy áldást adjunk az élethosszig tartó, hűségben megélt kapcsolatban való elköteleződésükre: akkor kétségeket keltünk bennük azzal kapcsolatban, hogy ők Isten gyermekei, akik az ő képmására lettek teremtve.

Így hát nehéz választás elé kerültem. Választanom kellett a között, ami a közkeletű és uralkodó nézet az Írásnak a témát illető mondanivalójáról, és a között, amiről őszintén hiszem, hogy az Írás elénk állít. Ez az, ami miatt igyekszem nyíltan szólni és írni, és remélem, hogy szelíd bátorítással elindítok egy együttérzéssel és tisztelettel teli, őszinte beszélgetést, amely hozzásegíthet, hogy egyházaink a befogadás modellértékű otthonai legyenek.

A legkevésbé sem szándékom vádaskodni. Eddig hallgattam, mert féltem, hogy tönkreteszek fontos kapcsolatokat. Ebben is érzékelem a magam énközpontúságát, hiszen az a visszautasítás, amelyben esetleg nekem részem lehet, semmi ahhoz képest, amit sok-sok homoszexuális ember egész élete során elvisel.

Világos számomra, hogy vannak, akik másféle véleményekkel szembesítenek majd. Tiszteletben tartom a jogukat ahhoz, hogy szelíden vitatkozzanak velem, ahogyan én is igyekszem vitatkozni velük. Mindazonáltal azt hiszem, hogy egy helyi egyháznak, egy jótékonysági szervezetnek, a nagyvilág és hazánk sok ezernyi iskoláskorú fiataljának és munkatársaknak a vezetőjeként hivatásom támogatást, védelmet és áldást felajánlani Krisztusnak, az igazságosság, a kiengesztelődés és a befogadás királyának nevében, aki mindegyikünket kiszólít az elszigeteltségből a hűségben megélt kapcsolat örömébe.

Ítélkezés és kizárás helyett tudjuk-e venni a bátorságot ahhoz, hogy olyan környezetet hozzunk létre homoszexuális emberek számára, ahol beszélgetés tárgya az önértékelés és a jól-lét témája; ahol táptalajra találhatnak a lojalitás, a tisztelet, az egymásrautaltság és a hűség erényei, és ahol az azonos neműek közötti kizárólagos és állandó kapcsolatok támogatásban részesülhetnek.

A tolerancia nem azonos a Krisztuséhoz hasonló szeretettel. A Krisztuséhoz hasonló szeretet arra hív minket, hogy a tolerancián túllépve akarjuk is a másiknak ugyanazt a tiszteletet, szabadságot és egyenlőséget, amelyet magunknak akarunk. Meg kell találnunk annak módjait, hogy miként támogassuk és bátorítsuk hivatalosan is azokat, akik vagy már kialakították, vagy szeretnék kialakítani azonos nemű partnerükkel a hűségben megélt kapcsolatot, és hogy hogyan támogathatjuk őket abban a tágabb szerepükben is, amely Krisztus testének tagjaivá teszi őket.

Ott fejezem be, ahol elkezdtem: az elkövetkező hónapok során óriási és nemegyszer heves viták alakulnak majd ki a melegek házasságáról. Elkötelezetten figyelek majd, és próbálom megérteni mindkét oldal érveinek finomságait. De bármi legyen is a vita kimenetele, és bármelyik oldalon álljunk is, abban remélek, hogy mint keresztények szem előtt tartjuk majd azt, ami véleményem szerint a központi kérdés: milyen is a valóságos, a Krisztuséhoz hasonló befogadás?