A magyar egyházakban és keresztény körökben a meleg ember ürlény-kategória

2015-ben azért jött létre a Keresztények a melegekért mozgalom, hogy Magyarországon is megszűnjön a katolikus egyház és az LMBTQ-társadalom közötti óriási távolság. Semmiképpen sem céljuk, hogy az egyház ellen hangolják a társadalmat vagy a melegek egy részét – tevékenységükkel és sokszínű rendezvényeikkel inkább a szeretet és a megértés hídját szeretnék építeni, amiért rengeteg rendezvényükkel sokat is tesznek. A Keresztények a melegekért mozgalom egyik tagjával, Szabadkai Bálinttal az itthoni állapotokról, lehetőségekről és a gyülekezetek felelősségéről beszélgettünk.

Hogyan viszonyulnak a magyarországi egyházak az LMBTQ emberekhez?
Alapvetőn van egy nagyon nehéz helyzet a történelmi egyházakban, ami a kisegyházakban talán még durvább. Találkoztunk azzal, hogy embereket a saját gyülekezetük megkért arra, hogy ne járjanak többé közéjük, onnantól kezdve, hogy LMBTQ-ként azonosítják magukat. Sok esetben ezek az emberek szerves részei ezeknek a gyülekezeteknek, illetve maga a gyülekezet szerves része az ő életüknek. Gyakorlatilag barátaikat, sok esetben a mentoraikat, tanítványaikat veszítik el egy-egy ilyen elutasítás alkalmával. Mikor egy gyülekezet bezárja a kapuit egy LMBTQ személy előtt, akkor a hit egy nagyon komoly része kiszakad az illető életéből. Nekik ezek után sokszor nagyon nehéz, hogy az istenhitüket összeegyeztessék az LMBTQ identitással, sokszor választaniuk kell közülük. Ezt pedig senkinek nem kellene megtennie.

Mennyire szélsőségesek az egyházak?
Nagyon vegyes a kép, főleg ha a protestáns kisegyházakat nézzük, mivel ezek nagyon szabadok, nincsenek olyan központi irányítás alá véve, mint a katolikus egyház vagy más történelmi egyházak. Van egy-két gyülekezet, ami csodálatosan nyitott és befogadó, de ennek is vannak szintjei. Ismerek Magyarországon olyan gyülekezeteket, ahol azt mondják, hogy a vallásunk fő üzenete, hogy Jézus érted is meghalt, és ha szeretnél, akkor közénk tartozhatsz, mindegy ki vagy és honnan jöttél. És van nagyon sok kifejezetten elutasító, ami a homoszexualitást mint életstílust, értékválasztást vagy egyfajta betegséget értelmezi, és nem is akarja máshogy. Ezekben a közösségekben szó sincs arról, hogy befogadjanak egy vállaltan LMBTQ embert.

A történelmi egyházakban ez nem ennyire szélsőséges. Ott inkább az jellemző, hogy annyit oszt meg magáról az ember, amennyit szeretne. Ezek a közösségek nagyobbak és elég sokat láttak már ahhoz, hogy ne faggassanak senkit. Az emberek nagyjából érzik, mi a helyzet és nem kérdeznek rá. Van egyfajta kegyes elleplezés ebben, ami egyrészt néha tud nagyon jól esni, másrészt ott van az egészben egy erős ellentmondás, hogy az illető nem tudja életének nagyon fontos részét megosztani a többiekkel.

Azt mondod, az egyház elbújik a téma elől, de közben azt mondjátok, hogy elhangzanak homofób szólamok a miséken…
Általánosításokba nem mennék bele. Vannak lelkészek és plébánosok, akik erre-arra megtehetik, de ez egyre kevésbé tendencia. Ezenfelül vannak olyan egyházi vezetők, akiknek a felvetései sokat csillapítottak ezeknek a prédikációknak a hangnemén vagy ezek értelmetlenségét hangsúlyozták. Ferenc Pápa kiállása érezhetően fel is kavarta a vizet, ami vitákhoz vezetett. De ennek alapvető pozitív hozadéka volt, hogy egy tekintélyes egyházi vezető szavaira hagyatkozhatunk, miszerint végső soron mégiscsak az a legfontosabb, hogy ugyanúgy szeressük a melegeket is, mint bárki mást.

Nem gondolom amúgy, hogy van egy tudatos program bárki részéről, pláne egyházi előjáróktól, hogy a melegeket az egyház megrontóinak nevezzék. Ez a tévhit ugyanannyira képtelenség, mint a konzervatív körökben terjedő ostobaság a „meleglobbiról”. Persze vannak, akik ilyen hangokat hallatnak. Őket ugyanabba a kategóriába sorolom, mint azokat az „iszlamista” hitszónokokat, akik az egész nyugati és keresztény világ felperzselésére buzdítják a követőiket.

Alapvetően a magyar egyházakban és keresztény körökben a meleg ember űrlény-kategória. A magyar keresztényeknek olyan szinten nincsen hétköznapi tapasztalatuk arról, hogy milyen az, ha valaki LMBTQ, hogy nagyon könnyű bármilyen agyrémet hozzájuk társítaniuk. Ha valakikről tényleg nem tudnak semmit a magyar keresztények, azok a melegek. Ezért is gondolom, hogy egy kedves, nyitott, kérdésekre válaszoló és tévhiteket eloszlatni kész hozzáállás az LMBTQ közösség részéről a legtöbb, amit tehetnek magyar keresztény testvéreim, testvéreik felé.

A kisebb egyházi közösségek nem támadják a pápát?
Nagyon sok szempontból megosztó karakter. Perintfalvi Rita magyar keresztény katolikus teológus nagyon szépen leírja, hogy a kelet-európai katolikusok között azért tapasztalható egy nagyon erős pápaellenesség, mert nem igazán tudnak mit kezdeni az általa felvetett kérdésekkel.

Hogy lehetne jobb a helyzet?
A történelmi egyházak és nagyon gyakran a kisegyházak sem tudnak mit kezdeni a melegekkel. Ez a tapasztalatlanság a pásztorok, lelkészek, plébánosok körében nagyon mély és elemi. Zavarba jönnek attól, ha belép egy vállaltan LMBTQ ember a közösségükbe, és nem tudják, hogy mihez kezdjenek a szituációval.
Az egyik álmom, hogy létrehozzunk egy protokollt a magyar keresztény közösségek számára. Távlati tervem, hogy nyugat-európai gyülekezetekben vagy akár történelmi egyházakban elfogadott, tekintélyes személyek aktív szakmai felügyelete alatt tartsunk egy olyan képzést – először lelkészképzőknek, aztán lelkészeknek –, ami megtanítja, hogy egy LMBTQ embert pontosan hogyan érdemes kezelni, ha belép egy gyülekezetbe. Persze erre a leegyszerűsített válasz az, hogy ugyanúgy, mint bárki mást: tisztelettel és szeretettel. De ez a gyakorlatban sokkal nehezebb az információhiány, a bizalmatlanság és a rossz tapasztalatok miatt. Ezért volna fontos megtanítani, mit lehet megkérdezni és mit nem; ha kérdezni akarunk, hogy ne legyünk bántók; mit ajánljunk fel és mit ne, satöbbi. A lelkészeknek gyakorlati dolgokról tartanánk képzést: hogyan érdemes nyitni vagy viszonyulni bármilyen szinten egy LMBTQ identitású emberhez.

Magyarországon óriási káosz van a fejekben, kiváltképp vidéken. Hiszen sok közösségben még a nemiség is tabu, nemhogy a szexuális kisebbségek kérdései. Ez a folyamatos bizonytalanság sokkal többet árt mindenkinek, és ez az, ami nagyon sok esetben félelmet szül. Ami ebből kivezethet, az az, hogy minél több keresztény LMBTQ ember felvállalja magát a közösségében. Végső soron ez szembesítheti a gyülekezetek vezetőit azzal, hogy igenis kell foglalkozni ezzel a problémával. De ehhez nagyon fontos lenne egy edukáció arról, hogy ez nem valami rossz, bűnös, istentelen értékválasztás vagy meggyógyítandó betegség.

Úgy tudom, lelki gondozói hálózatokról is szólnak tervek.
Azt valamilyen szinten már most is építgetjük. Lelkészeket és papokat keresünk meg, hogy vállalnák-e LMBTQ emberek lelki vezetését. Kapcsolatban vagyunk egy-két lelkésszel, akikhez el tudunk valakit küldeni lelki vezetésre, ha érkezik ilyen kérés.

A gyülekezetnek mekkora felelőssége lehet a kérdésben?
Az a személyes tapasztalatom, hogy erről a témáról azok az emberek fognak beszélni, akik személyesen érintettek. Mindegy, hogy azáltal, hogy ők maguk vagy egy barátjuk LMBTQ, vagy lelkészként a gyülekezetükbe jött egy azonos nemű pár két gyerekkel. Aki nem érintett, annak ez nem fontos, és ezt nagyon nehéz megérteni az érintett embereknek. De erről beszélnünk kell. Ez az egész mozgalmunk fő üzenete, és az a nehézség a munkánkban, hogy nagyon kevesen akarnak erről beszélni. Ugyanis akiknek ez nem érthető, vagy nem gondolják, hogy róluk is szól, azoknak a jelenlegi status quo teljesen kielégítő.

Alapvető keresztény hozzáállás, hogy „fogadjátok be egymást, amint Krisztus is befogadott titeket.” A keresztény gyülekezetekben sokat látom, hogy ha valakinek problémája van, akkor egy-egy tag a gyülekezetből odamegy, akár teljesen önkéntesen és megkérdezi, mi a baj, tudok-e segíteni. Élő közösségek így működnek. Az LMBTQ-kérdést olyan tabu és információhiányból fakadó félelem övezi, ami nem hagyja, hogy a mechanizmus ilyen kérdésben is működjön. Jellemzően egy elvált, gyerekét egyedül nevelő emberhez könnyebben tudnak kapcsolódni a gyülekezetben, de ha valakiről kiderül, hogy LMBTQ, a közösségben jellemzően a legtöbben kettőt hátralépnek, és megijednek, hogy mi lesz: ez vajon fertőző betegség, vagy harciasan terjesztett eretnek tévtan? Én azért a világért, azokért a gyülekezetekért szeretnék tenni, ahol ezt a kérdést nem félelem övezi, ahol erről is tisztán és nyíltan lehet beszélni, és erre vannak akár protokollok is, amik védik a keresztény gyülekezetet is és a benne önmagát felvállaló LMBTQ személyt is.

Egy rólatok szóló cikknél elolvastam a kommenteket, és elképesztő gyűlöletet láttam. Nem volt párbeszéd, legtöbbször megoldották úgy a vitát, hogy idéztek a Bibliából. A Bibliához való erős kötöttség nem akadályozza kicsit a vitakultúra kialakulását az egyházban?
(nevet) Szerintem semmiképp. Inkább úgy tartom, hogy a Biblia nem alapos ismerete vagy a Biblia szellemének elsajátításának hiánya az akadályozó tényező. Aki minél többet és minél mélyrehatóbban olvassa a Bibliát, annál inkább a szövetségesünk vagy kíváncsi, kulturált vitapartnerünk ebben a témában.
Aki egy kicsit is tisztában van a magyarországi szociológiai rétegződéssel, a leszakadt vidéki városokkal vagy falvakkal, hogy hány ember ér a létminimum környékén, a folyamatosan lecsúszó középosztály szorongásával, illetve ennek az élethelyzetnek a folyton folytatgató voltával, az sejti, hogy nem szándékos gyűlölködésről van szó. Ezeket a kommenteket olyan emberek írják, akiknek az élete amúgy is tele van félelemmel és kiszámíthatatlansággal. Nem arról van szó, hogy ezt olvassák ki a Bibliából, hanem hogy nincs alapvetően béke, nyugalom és kiegyensúlyozottság az életükben, attól függetlenül, hogy járnak-e keresztény gyülekezetbe vagy nem. Ezeket az indulataikat kommentek formájában próbálják levezetni. Rengeteg ilyet olvashatunk nem hívő emberektől is, így egyáltalán nem gondolom, hogy a melegek kárhoztatása a keresztény gyülekezethez tartozás sajátossága lenne.

Volt egy komment, ami azt a kérdést tette fel, hogy „mégis milyen lenne misén összekapni?” Nem lehet az a gond, hogy nincs lehetőség a vitára?
Nem mindegy, melyik egyházról beszélünk. Különböző egyházakban különböző szinten vannak a tanító tekintélyek. A katolikus egyház esetén az az irányadó, ami le van írva a katekizmusban. Bár az egyházi tanítóhivatal időről időre ezen, illetve egyfajta értelmezéseken változtathat, a teológusok pedig folyamatosan vitatkoznak arról, hogyan tudnánk legszerencsésebben olvasni a Bibliát katolikusként, de azért ennek megvannak a keretei.
Egy szabad keresztény egyházban, tehát egy neoprotestáns kisegyházban elméletileg sokkal több tere van a vitának. De az a tapasztalat, hogy nagyon erős a vezető pásztorok tekintélye. Ha valamelyik hívő markánsan ellentmond, vagy nagyon más elképzelései vannak, nem ritkán vagy önként válik ki a közösségből, vagy maga a pásztor üldözi el. Magyarországon, ellentétben az USA-val, még mindig alacsony a hitgyülekezetek alapításainak száma. Itthon azért kicsit nehezebb. De Magyarországon is van arra példa, hogy valakinek nem tetszett a gyülekezete, teológia végzettsége volt és azt mondta, hogy jó akkor, csinálok saját egyházat.

Ezeket a vitákat érdemes, és le is lehet folytatni. De nem feltétlenül formális egyházi keretek között. Ezért próbálunk olyan rendezvényeket szervezni, ahol van számukra tér. Legutoljára 2016 tavaszán szerveztünk egy olyan párbeszédet, ahol három különböző felekezetből hívtunk meg egy-egy embert, ők beszélgettek a saját tapasztalataikról és a saját álláspontjukról a Biblia és az LMBTQ identitás megítélésével kapcsolatban. Volt egy nagyon karakteres vonása ennek a rendezvények: gyakorlatilag egy olyan szabad teret hoztunk létre, ahol nem volt abszolút tekintély. A többség számára ez egy nagyon építő, érdekes vita volt. Egy idő után nem arról volt szó, hogy mi az abszolút igazság, hanem hogy ki mit és hogyan élt meg. Egy-egy meleg keresztény testvérem helyzetéről pedig úgy gondolom, hogy leginkább így érdemes beszélni.

Reformátusként én úgy tanultam a lelkészemtől, hogy a legtöbb dolgot az ember a saját lelkiismeretével, önmaga és az Isten között kell, hogy elrendezze: nem szükséges neki ahhoz pápa és tanítóhivatal, hogy elmagyarázzák neki a Szentírást. Úgyhogy alapvetően a protestánsoknak könnyebb.

Biztos sok LMBTQ ember lenne hívő, de nem találja a helyét. Vagyis maga az egyház is sokat veszít.
Ez nagyon tragikus vetülete a történetnek. Emiatt is kezdtük el a mozgalmunkat: azt látjuk, hogy gyülekezetek hitben erős, kreativitásban gazdag, életvidám és segítőkész tagjaitól kényszerülnek megválni saját tévhiteik vagy prekoncepcióik miatt. Nagyon sokszor öntudatlanul kergetik el őket a saját soraikból, azért, mert nem foglalkoznak a kérdéssel. Nincs se tudatosítva, se kibeszélve a téma, és emiatt az egyházak nagyon sok hívőt vesztenek el.
Arra viszonylag kevés a precedens, hogy valaki megélt meleg identitással járja a világot, aztán ateistaként rájön, hogy neki mennyire fontos a spiritualitás, majd egyszer csak megkeresztelkedik. Inkább az a jellemző, hogy valaki egy egyházi közösségben felnő, barátai, akár mentorai vannak, családjaként tekint kicsit a gyülekezetére, majd szembesül azzal, hogy a gyülekezet egyáltalán nem befogadó az LMBTQ emberekkel és ezért ott kell, hogy hagyja azt.

Milyen felelőssége van ilyen kérdésekben a keresztény médiának? Sokan onnan kapnak képet a vallásról…
Teljesen értelmetlen bármiféle általánosítást tenni akár keresztények, akár magyarországi keresztények szintjén. Ahány egyház, felekezet, gyülekezet, annyiféle lehet ennek a kérdésnek a kezelése. De a Bibliában alapvető tanítás, hogy élj úgy a világban, hogy Krisztus jelének hordozója légy. Az evangéliumban az apostol is így bíztat minket, hogy szeressétek egymást, ahogy Krisztus szeretett titeket, illetve erről ismerjen meg titeket a világ. Legyetek jel a világban – Krisztus szeretetének a jele. Ez minden keresztény ember felelőssége, nyilván egy PAX TV-nek, de még egy egyszerű gyülekezeti pásztornak is.

De amint mondtam, ezzel a kérdéssel, aki nem érintett, nem foglalkozik. Én abban látom a kiutat, hogy megérintsük valahogy az emberek szívét egy történettel. Felhangosítsuk azokat a történeteket, amik nap mint nap zajlanak ezekben az egyházakban, gyülekezetekben; hogy odavigyük az embereknek, hogy nézd, itt ez az ember, aki szerette a gyülekezetét, fontos volt, hogy Krisztust kövesse és testvéreivel együtt imádkozzon, de két hónapja nem mehetett el a gyülekezetébe, mert azt mondta neki a pásztor, hogy ha meleg, akkor meg kell gyógyulnia.
Így a keresztény közvélemény számára átélhetőbbé válna ez a kérdés. Enélkül nagyon sok esetben szinte teljesen felesleges elméleti vitákba belemenni. Így a mi munkásságunk is egyre inkább ebbe az irányba kezd eltolódni. Nyilván mi is szívesen elmondjuk mindenhol az álláspontunkat, de ami igazán képes életeket megváltoztatni, az az, hogy ha közel hozunk az emberekhez ilyen történeteket. Erre az egyik legjobb eszközünk az Élő Könyvtár, amelynek során arra van lehetőség, hogy kvázi élő könyvekként „kölcsönözzön ki” bárki meleg keresztény embereket, elfogadó lelkészeket vagy melegek elfogadását támogató teológusokat és velük beszélgetve lehessen személyes benyomása ezekről a történetekről.

Van, amin az LMBTQ közösségeknek vagy akár a Pride-nak kell változtatni? Az álláspont közeledéséhez mindenképpen mindkét félnek kell tennie lépéseket…
Ezzel tudok azonosulni. Azt keresni, hogy kinek mit kellene változtatnia, sosem szerencsés. Inkább azt szeretem, amikor azt kereshetem, hogy nekem személyesen milyen lehetőségem van saját magam átformálására. Fontos, hogy mindenkinek megadjuk azt a jogot és lehetőséget, hogy meghatározza azt az irányt, amerre szeretne fejlődni.
Én inkább az érdekeltté tevésben hiszek, és ez akkor tud eljönni, hogy ha eleget beszélgetünk. Akkor előbb-utóbb jobban megértjük egymást. De ez egy közös folyamat kell, hogy legyen. Az én álmomban egy olyan kerekasztalt képzelek el, ahol a Pride-dal kapcsolatban érintett társadalmi csoport közül egy keresztény is ülne ott, de az lenne a legjobb, ha mindegyik magyarországi egyházból ülne ott egy képviselő, és ha az egyik azt mondaná, hogy az idei Pride üzenete a katekizmussal nem egyeztethető össze, a Pride szervezői ezt annyira komolyan vennék, hogy egy kicsit tényleg változtatnának.

Nyilván a legelső lepés az kellene, hogy legyen, hogy az egyházakat érdekelje annyira a Pride, hogy részévé akarjanak válni. Ez a nehéz. Jelenleg ezek a közösségek nem igazán ismerik fel, hogy bármitől elesnek vagy bárkit bántanának.

A Pride szervezői ebből a szempontból egyébként ugyanúgy a saját szubkultúrájuk köreiben mozognak, és kicsit rabjai is annak a nyelvezetnek és fogalomkészletnek. Sokat lehetett most az amerikai elnökválasztás kapcsán olvasni, hogy mindannyian kis véleménybuborékokban élünk és nagyon könnyű úgy folytatnunk az életünket, hogy csak azonos véleményt valló emberekkel kötjük össze magunkat, és egy társaságban elvi vagy világnézeti kérdés nem nagyon merül fel. Mind az LMBTQ közösség, mind a keresztény egyházak számára nagyon komoly nyitottságot igényel az, hogy egy ilyen beszélgetésben részt vegyenek. A Pride-nak és az LMBTQ embereknek is pont abból van többre szükségük, amit hirdetnek: a nyitottságra és egymás elfogadására. A Pride szervezői rengeteget tettek azért, hogy Magyarország egy nyitott hely legyen, de nagyon fontos, hogy a rendezvényt meg tudják szerettetni azokkal is, akik nagyon-nagyon messziről jönnek vagy nagyon furcsálló szemekkel nézik az egész felvonulást.

 

Mennyire érezhető a különbség főváros és vidék között?
Alapvető a különbség. Nagyon sok meleg ismerősöm számol be arról, hogy gyakorlatilag mielőtt vidékről felköltözött a fővárosba, fel sem merült benne a gondolat, hogy ő maga meleg, hogy ilyen létezik, és hogy lehet vele mit kezdeni egészséges keretek között. Nem nagy túlzás azt állítanom, hogy Magyarországon egy LMBTQ identitást alig lehetséges vidéken megélni. Egyébként sok szempontból az is nehéz kérdés, hogy a vidék is egyre inkább elvallástalanodik. Az egyházak sokat veszítettek vonzerejükből. Pedig egy olyan közösségben, ami élő hitű és a hívek mindennapjaiban benne van Jézus követésének a kérdése, hogy tudnának nyitott szívvel élni ebben a világban, egy LMBTQ személy érkezése is egy sokkal könnyebben megugorható akadály lenne, mint egy olyan közösségben, ahol csak megszokásból vagy egyfajta hagyománytiszteltből járnak össze vasárnaponként a templomba.

A szomszédos és távolabbi országokban mi a helyzet?
Magyarország ebből a szempontból is egyfajta „komp-ország”. A nyugathoz képest szörnyűek az állapotaink, a kelethez képest pedig hihetetlenül jó eredményeket sikerült már most kiharcolnunk. Bár a történelmi egyházakban Nyugat-Európában ez mind a mai napig érzékeny kérdés, vannak fontos nyugati példák. A hollandoknál például történelmi egyházak szakadtak széjjel, mert a lelkészek egy része azt gondolta, hogy ők kitagadják tagjaik közül az LMBTQ embereket, mert a viselkedésük szembemegy a Szentírással.

Egy romániai magyar teológus, Hermán Moster Rebekka Hollandiában ismerkedett meg egy olyan gyülekezet tagjaival és az örökbe fogadott gyerekeiket együtt nevelő leszbikus pásztoraival, akik egy nagyon jó életpéldát mutattak meg neki. Az egész annyira elgondolkodtatta, hogy elkezdett foglalkozni a kérdéssel, és egy kiváló szakdolgozatot, illetve egy önálló tanulmánykötetet is írt a témában, Érzékeny kérdések* címmel. A könyv nagyon jól rámutat a különbségekre, és hogy azokból kiindulva hogyan lehet párbeszédet kezdeményezni.

http://humenonline.hu/magyar-egyhazakban-es-kereszteny-korokben-meleg-ember-urleny-kategoria/